167/6. A sziszegő nyomvonal — A félreértett túlnyomás

Az ellenőr átlépett a viharvert puszpángbokrokon, és félretolta a nedves leveleket. A sövény mögött egy korrodált rézöntvény burkolat rejtőzött, amelyből sűrű, kámforillatú pára szivárgott. Az antikvárius leltárkulcsa pontosan illeszkedett a borítás közepén tátongó hatszögletű nyílásba. A zár egyetlen száraz kattanással engedett, és a sziszegés nyomban alábbhagyott.
– Magánjellegű nyomvonal-eltérítés – jegyezte fel az ellenőr a digitális jegyzőkönyvbe, miközben szemüvegét törölgette. – A szomszédos ikerház fűtési túlfolyója a sziklakert alá van bekötve. Ez alapjaiban módosítja a teherbíró képességet.
Henderson tompa nyögéssel próbált felhívni magára a figyelmet a betonposztamens tetejéből, ám a hivatalnok csupán egy szigorú pillantással jutalmazta. A brigádvezető eközben megkönnyebbülten intett a két segédnek: a lógó antikváriust végre leengedhették a daráló pereméről. Az idős férfi remegő térdekkel ért földet, de a leltárcímke továbbra is ott fityegett a zakója hajtókáján.
– A statikai ellensúly helyreállt – állapította meg a műszer – azonban a nyomáscsökkentő szelep lezárásával a betonban lévő B-kódú alany belső feszültsége megnőtt. Amennyiben elmozdítják, az ikerház fala mentén repedés keletkezik.
Az ellenőr lepecsételte a rézburkolatot, majd zsebre vágta a lézeres kódolvasót. A brigád félrevonult, Henderson pedig kénytelen volt beletörődni, hogy a bokája körül kikeményedett massza mostantól a városi közműhálózat hivatalos záróeleme. A sövény mögül ekkor tompa, ritmikus kattogás hallatszott.