164/1. A gépíró ujjai — A billentyűk makacs ellenállása

A minisztérium irattárának mélyén a levegő mindig puskapor- és száraz papírillatú volt. Alfréd, a harmadosztályú iktatósegéd, módszeresen igazította meg az ingujját védő fekete kartonpapírt, mielőtt a vadonatúj, gőzölgő büszkeséghez, a sárgaréz karokkal felszerelt Eszpresszó-Iktató Automatához lépett volna. A gép a legfelsőbb vezetés ajándéka volt, a hatékonyság és a modern kényelem megtestesítője, amely állítólag képes volt egyetlen gombnyomással lefőzni a tökéletes, minősített feketét, miközben automatikusan rendszerezte a napi iktatószámokat.
Alfréd ujjai finoman végigsimítottak a fém burkolaton. A gép adagolótálcáján egy különös, fénylő, sötétbarna bevonatú kapszula pihent, amely formájában és súlyában is eltért a megszokott, szabványos daraboktól. Amikor kézbe vette, meglepődve tapasztalta, hogy a kis fémhenger halkan zümmög, mintha egy apró, elfojtott elégedettségi sóhaj vibrálna a belsejében.
– Különleges pörkölés – mormolta Alfréd, és elismerően bólintott. A kapszula oldalán egy apró, alig olvasható felirat állt: „H. & A. – Archivált Elégedettség. Fogyasztása csak jóváhagyott munkaszünetben ajánlott.”
Nem sokat teketóriázott. Behelyezte a kapszulát a porcelán fogadófej alá, ráfordította a nehéz acélkart, és megnyomta a piros indítógombot. A gép mélyéről azonnal dühös, fém a fémen csikorgó hang hallatszott, mintha a fogaskerekek valami szokatlanul kemény akadályba ütköztek volna. A nyomásjelző mutatója vadul ugrálni kezdett a vörös zóna határán.
A távolból ekkor egy tompa, ütemes kopogás vette kezdetét, amely kísértetiesen emlékeztetett egy régi, tönkrement írógép ritmusára, bár a szobában Alfrédon kívül lélek sem járt.