163/6. A nikkelezett kapszula — A bürokratikus elégedettség

A sárgaréz csapóajtóból aláhulló huzat nemcsak az írógépszalag jellegzetes illatát hozta magával, hanem egy tompa, fémes koccanással kísért apró tárgyat is. Egy fénylő, nikkelezett kapszula landolt pontosan Henderson fejebúbján, majd kiszámítható pályán gurult le a megszilárdult, sötét massza egyenetlen felszínén, egyenesen az antikvárius cipőorráig. Henderson, aki derekát megfeszítve igyekezett kompenzálni a lábai teljes mozdulatlanságát, diadalmasan mutatott a hengerre.
– Látja, kedves kolléga? A belső posta sosem késik – jelentette ki, miközben nagy nehezen lehajolt a kapszuláért. – A logisztikai osztály máris reagált a helyzetünkre. Valószínűleg ez a hivatalos igazolás a rögzített státuszunkról.
A kapszula belsejéből azonban nem mentőöv vagy kulcs került elő, hanem egy szorosan összetekert, sárgás kartonlap, amelynek fejlécén a következő felirat állt: „Kérdőív a helyhez kötött állomány elégedettségéről”. Az antikvárius hitetlenkedve nézte a rubrikákat, amelyek a massza hőmérsékletét, a keverési ciklus ritmusát és a centrifugális rögzítés kényelmi fokozatát firtatták. Ceruzát azonban nem mellékeltek a dokumentumhoz.
Henderson nem esett kétségbe. Elegáns mozdulattal lecsatolta az egyik sárgaréz inggombját, és annak éles peremével kezdte bekarcolni a válaszokat a merev kartonba, a megkeményedett kávékrémből nyert fekete port használva tintaként. Miközben a „Teljes mértékben elégedett” mezőt satírozta be, a fejük feletti nyílásból halk, kattogó hang hallatszott. Egy vékony, ízelt fémkar ereszkedett le a sötétből, amelynek végén egyetlen, lassan táguló üveglencse fénylett, hideg és mozdulatlan pupillaként fókuszálva a két rögzített alanyra.