163/7. Az archivált elégedettség — A minősített besorolás

A hideg üveglencse halk, mechanikus kattanással állt meg pontosan a kitöltött kartonlap felett. Henderson büszkén tartotta a sárgaréz inggombbal bekarcolott, fekete kávéporral dörzsölt dokumentumot a csillogó pupilla elé. Az ízelt fémkar végéből egy apró, csipeszszerű csőr pattant ki, amely meglepő finomsággal ragadta meg az elégedettségi kérdőívet, majd egyetlen lendületes mozdulattal visszahúzódott a sötét nyílásba.
– Ugye mondtam? – suttogta Henderson, miközben próbálta megtörölni kávékrémes ujjait. – A visszacsatolás a hatékony ügyintézés alapköve. Most, hogy rögzítették az optimális elégedettségi szintünket, az adminisztráció haladéktalanul megkezdi az elhelyezésünk véglegesítését.
Az antikvárius válasz helyett csak a mennyezetet figyelte. A szerkezet belsejéből mély, tompa csörgés hallatszott, mintha egy óriási pénztárgép számlálója pörgött volna pattanásig. A nyílás felett kigyulladt egy apró, sárgás jelzőlámpa, és a nyomdafesték jellegzetes, savanykás szaga árasztotta el a hengert.
Egy pillanattal később a mechanika nem kibocsátó határozatot lökött ki magából, hanem egy finom, fémből font hálót bocsátott alá, amely szorosan a két alany köré simulva vonta be a megkeményedett kávémasszát. A rögzítés ezzel befejeződött: az elégedett állományt mostantól Archivált Státuszba sorolták.
A fejük feletti sötétségből ekkor egy tompa, ütemes szisszenés hallatszott, mint amikor egy nagy nyomású szelepet nyitnak meg a mélyben.