163/3. A csorduló fekete — A kávészünet illúziója

A papírból szivárgó sötét folyadék lassan elszínezte az antikvárius ujjait, de nem hideg volt, hanem meglepően langyos, és átható pótkávéillatot árasztott. Henderson, miközben bal térdével ütemesen lökte tovább a fogaskereket, elégedetten szippantott a levegőbe.
– Látja, kedves barátom? – lihegte Henderson, miközben az ingasúly újabb lendülettel rántotta meg a vállát. – A gépészet és a gondoskodás csúcsa! Ez nem egyszerűen gőzfürdő, ez egy integrált koffeines frissítőrendszer. A bürokrácia tudja, hogy a fáradt fogaskerék pontatlan fogaskerék. Az állagmegóvásunkra tiszta pótkávét permeteznek!
Az antikváriusnak azonban komoly kétségei voltak. A folyadék ugyanis nemcsak nedvesített, de a prémium-bizonylat vékony papírját is szétáztatta. Ahogy a betűk elmosódtak, a papírlap nehéz, barna péppé változott, ami lassan csöpögni kezdett az alattuk tátongó sötét fogaskerék-árokba. A sárgaréz madár eközben merev szemekkel nézte őket a burkolat tetejéről, mintha csak arra várna, hogy az utolsó csepp is lehulljon.
– Ez nem frissítő, Henderson – nyögte az antikvárius, miközben a lába alatt a fémcsúszda egyre csúszósabbá vált a zsíros, kávéillatú anyagtól. – Ez kenőanyag. Minket akarnak lemosni vele!
Mielőtt a mérnök tiltakozhatott volna, a mélyből egy újabb, tompa kattanás hallatszott, és a sűrű gőzpermet hirtelen forró, pörkölt illatú köddé sűrűsödött körülöttük. A gép nem állt le, de a ritmus felgyorsult. Az óramű aljában, a sötétben valami apró, fehér és kerek dolog villant meg, ami pont úgy ketyegett, mint egy apró porceláncsésze, amely a lecsöpögő fekete folyadékot várja.