162/3. A visszafelé járó mutató — A mechanikus végkifejlet

A halk kattogás ritmusára Mr. Henderson elégedetten megköszörülte a torkát, és mutatóműszerként szegezte ujját a sárgaréz órára.
– Látja, mennyire kézenfekvő? – jegyezte meg kioktató mosollyal. – A bürokratikus pihenőidőt fordított regressziós skálán mérik. Ezzel szavatolják, hogy a szabadságolt munkaerő egyetlen másodpercet se veszítsen a ráruházott nyugalomból.
Az antikvárius szorongatni kezdte a kabátja gombját, de amint átléptek a kétszárnyú ajtó alatti küszöbön, a lába alatt megszűnt a puha futószőnyeg. A padló egyetlen hatalmas, tükörsima rézkoronggá szélesedett, amely egyenletes, nehéz lendülettel kiintett velük balra, majd jobbra.
– Mr. Henderson... a térdem nem hajlik – nyögte ki az antikvárius, miközben az ízületei száraz, fémes kattanással követték az inga mozgását.
Henderson megpróbált hátrafordulni, ám a nyaka merev rögzítősínként feszült meg.
– Zseniális szerkezet – suttogta döbbenten, bár a hangja már egy felhúzható zenedoboz bádogos rekedtségét idézte. – A kérelem nem kimenőt biztosított... hanem beosztott bennünket az iktatóóra gátművébe. Mi vagyunk a pontosság.
A fejük feletti üveglapon át egy hatalmas, halvány árnyék tűnt fel: egy bürokrata épp rézkulcsot illesztett a számlap tengelyébe, és lassú, kimért mozdulatokkal felhúzta a szerkezetet. A lánc alján egy apró kartoncímke ingott, amin a két férfi gondosan kinyomtatott neve szerepelt.
A szomszédos fogaskerék-kamrából ekkor halk, ütemes sziszegés hallatszott, mintha egy újabb adag friss nyomtatvány gördülne a vágóél alá.