160/6. A lejtős fogadótálca — A csúszó osztályozás

A bársony kosár lendületesen megbillent, s mielőtt Henderson megfoghatta volna a műszerfal szélét, mindketten simán végigsiklottak a sötét, polírozott műanyag vájaton. A gravitáció barátságos, csaknem elegáns mozdulattal juttatta őket egy szinttel lejjebb.
A csúszda alján puha landolás várta őket: egy szivaccsal bélelt, meglepően tiszta műanyag fészekben kötöttek ki. Fejük felett a vájat nyílása azonnal visszahúzódott, fémhangú kattanást hagyva maga után.
– Kiváló – suttogta Henderson, miközben kiigazította a zakóját a sötétben. – Automata osztályozórendszer. A szállítmányt méret és súly alapján szortírozzák, hogy kiküszöböljék az emberi mulasztást.
Az antikvárius a kártyapaklit szorongatva körülnézett. A doboz, amibe kerültek, lágyan világító optikai érzékelőkkel volt teli. Kis redőny pattant fel a falon, és egy apró, mechanikus kar tűnt fel a magasban, melynek végén vörös lézersugár villant meg.
– Ez nem a kikötő – mormolta az antikvárius, és óvatosan elhúzódott a pásztázó fénytől. – Ez egy szortírozó szalag!
A mechanikus kar feléjük nyúlt, de ahelyett, hogy felmarkolta volna őket, egy apró, áttetsző műanyag címkét ragasztott Henderson kalapjának karimájára. A kijelzőn meleg sárga fénnyel világított fel a felirat: „MÁSODOSZTÁLYÚ RITKASÁG – ÁTVÉTELRE KÉSZ”.
Henderson elégedetten megérintette a matricát.
– Látja? Elismerték az értékünket. Most már csak meg kell várnunk a csomagküldő futárt.
A tálca alja ekkor halk szisszenéssel elindult a futószalagon a derengő alagút vége felé.