159/9. A gyűjtőállomás alagútja — A továbbított leltár

A nehéz bélyegzőfej nem az antikvárius vállát zúzta szét, hanem milliméteres pontossággal csapódott rá a zakójára illesztett sárgaréz fülre. Egy tompa, gépies cuppanás kíséretében bíborvörös tintával virított rajta a friss felirat: MINŐSÉGIEN ELLENŐRZÖTT – TARTÓS ÜZEMMÓD.
– Ennyi volt? – suttogta Henderson, miközben feszült tekintettel figyelte a lassan visszahúzódó filckarokat.
– Dehogy. Ez csak az adminisztrációs jóváhagyás – sziszegte az antikvárius, szeme sarkából lesve a kordon mögött még mindig lelkesen firkáló svájcisapkás látogatót.
A vitrin alatti mechanika hirtelen fémes csikordulással mozdult meg. A padlózat bársonyszövete nem visszasüllyedt, hanem oldalirányba kezdett csúszni. A látogatók meplepődött morajlással kísérték, ahogy a két alakot hordozó üvegkalitka gépiesen kigördült a kiállítócsarnok fényéből, és belépett egy hosszú, félhomályos alagútba.
Henderson fellélegzett:
– Végre! A szervizciklus után biztosan a személyzeti pihenőzónába szállítanak minket!
A hamis remény azonban csupán a következő kanyarig tartott. Az alagút falán lévő réztábla nem pihenőt ígért, hanem ezt: KÖZPONTI GYŰJTŐÁLLOMÁS – LELTÁRI TÖMB 4.
A szalag megtorpant. A sötétben sárgaréz dobozok végtelen sora sejlett fel, mindegyikben egy-egy dermedt sziluettel. Az alagút mennyezetéből ekkor egy apró csipesz ereszkedett le, és csörrenve egy újabb zsetont ejtett a mellettük lévő nyílásba.