159/10. A kiadónyílás csapdája — A végleges leltár

A zseton tompa csörrenéssel hullott a nyílásba, mire a sárgaréz doboz tetején felgyulladt egy apró, sárga jelzőfény. Henderson visszatartotta a lélegzetét, felkészülve a szokásos gépies párbeszéd-automatizmusra, de a beépített hangszórókból nem az ő előre rögzített hangjuk szólalt meg. Ehelyett egy vidám, szintetikus dallam csendült fel.
A vitrin alatti mechanika nem oldalra lendült, hanem kilencven fokot fordult. Az alagút félhomályából pneumatikus karok csaptak le: az egyik átlátszó celofánfóliát tekert az üvegkalitka köré, míg a másik egy fényes, öntapadós etikettet simított a tetőlapra.
„MÚZEUMI AJÁNDÉKBOLT – Automata csomagolási fázis kész” – zümmögte a falon lévő hangszóró. Az antikvárius megrökönyödve nézte a feje felett virító árcédulát: „Kézzel festett interaktív biodíszlet, 2 db-os szett – Érmével működik.”
A dobozuk zökkent egyet, majd zúgva lecsúszott egy gumihengerekkel bélelt garaton, és tompa puffanással landolt egy műanyag kiadónyílásban. A színezett üveg túloldalán egy kisgyerek kíváncsi arca tűnt fel. Vékony ujjak nyúltak be a dobozért, megragadták a kalitkát, és felhőtlen örömmel meglengették.
Henderson és az antikvárius a bársony aljzatban egymásnak csapódva próbáltak egyenesen állni, miközben a kisgyerek a múzeumi kijárat felé szaladt velük. A mögöttük maradt polcon, az ajándékbolt csendes sarkában egy régi, kurblis zenedoboz magától elkezdett kattogni.