159/3. A szárítókamra zárlata — A szilárd halmazállapot

Az acélajtó sziszegve gördült oldalra, a futószalag pedig habozás nélkül beszállította a bársony kosarat a szűk, rézburkolatú kamrába. Az ajtó mögöttük nehéz dobbanással záródott le, végleg kirekesztve a szervizakna zümmögését. A helyiség közepén hatalmas, öntöttvas szellőzőrózsák várták őket, amelyekből forró, sivatagi szárazságú levegő csapott ki.
– Nyilvánvalóan hősokk-terápia – jegyezte meg Henderson, miközben zsebkendőjével megpróbálta megtörölni az izzadt homlokát, ám a forró léghuzat olyan sebesen szívta fel a nedvességet, hogy a kendő már a zsebében papírmasszává keményedett. – A múzeumi etikett megköveteli a makulátlan, tartós külsőt a megnyitó előtt. A gőzfürdő után a szauna teljesen megszokott a műértő körökben.
Az antikvárius a falra szerelt réztáblára mutatott, amely felett egy mechanikus mutatópálca állapodott meg. A táblán gót betűkkel állt a felirat: Szerves Viaszoló és Tartósító Kamra – Kiszáradási Fázis: Tizenkét Százalék.
– Henderson, attól tartok, a szaunában nem szokás gipsz- és paraffintöltetet fecskendezni a vendégek kelméjébe – suttogta az antikvárius, amint a mennyezetről finom, fehér porfelhő kezdett szitálni a hajtókájukra.
A falból egy sárgaréz fúvóka nyúlt ki, és mély, sziszegő hang kíséretében selymes viaszréteget permetezett a cipőjük orrára. A szellőző mélyéből ekkor ütemes, fémmentes ketyegés ütötte meg a fülüket, miközben a szemközti válaszfalon egy apró, számozott rekesz tárult fel.