159/4. A sárgaréz réstábla — A kiállítási garancia

A kinyílt rekeszből gőzfuvallat kíséretében két nehéz, polírozott sárgaréz tábla csusszant ki a sima fémfelületre. Mindkettőre mélyen vésve állt egy-egy számsor, alatta pedig a finom úri társaságokban megszokott, elegáns gót betűs felirat: Kiemelt Kiállítási Tétel – Tartós megőrzésre átvéve.
– Látja, kedves barátom? – mutatott rá Henderson büszke elégtétellel, miközben kiemelte a táblákat a rekeszből. – A múzeum vezetése igazán nem spórol a figyelemmel. Ezek nyilvánvalóan a kiemelt vendégeknek járó tiszteletjegyek. A selyemszalag abban segít, hogy a kabátunk hajtókájára függesztve azonnal felismerhetőek legyünk a tárlatvezetők számára.
Az antikvárius gyanakodva forgatta ujjai között a hideg rézlemezt. A szalag helyett azonban a lemez hátoldalán apró, acélból készült rögzítőszegecsek lapultak, amelyeket a finommechanikai iparban szobrok és bútordarabok végleges megjelölésére szokás használni.
– Henderson – mondta halkan az antikvárius –, a díszvendégek ritkán kapnak olyan bilétát, amelynek a hátoldalán rugós rögzítőkapcsok találhatók.
Mielőtt a társalgás mélyebbre nyúlhatott volna, a futószalag ütemes rándulással mozdult meg újra. A kamra túlsó oldalán egy pár bársonyborítású mechanikus kar emelkedett ki a padlólemezből. A szerkezet nem alkalmazott nyers erőt; a lehető legudvariasabb, szinte gyengéd mozdulattal vette ki Henderson kezéből a lemezeket, majd egyetlen határozott, száraz pattogással a két férfi zakójának gallérjára pattintotta őket.
Ebben a pillanatban a mennyezeti szellőzőrózsák elcsendesedtek, és a magasból, mint valami hatalmas kristályharang, egy vastag, csiszolt üvegből készült búra kezdett lassan és elkerülhetetlenül ereszkedni a bársony kosár fölé.