159/2. A műszeres állagmegóvás — A kiszáradási fokozat

A porszívófej egyetlen precíz szippantással mentesítette az antikvárius hajtókáját a legparányibb porszemtől is, majd elégedett kattanással visszahúzódott a tölgyfa burkolat réseibe. Henderson megkönnyebbülten igazította meg a nyakkendőjét, hisz úgy vélte, a gépies kényeztetés ezzel véget ért, s a bürokratikus pihenőidő végre valóban nyugalomban telhet.
Az antikvárius azonban nem osztozott a bizakodásában. A mennyezeti sín mentén egy rézállványos optikai lencse gördült föléjük, amely hideg, kék fénycsóvával pásztázta végig a homlokukat és az öltönyük anyagát. A falból kiemelkedő szalagregiszter azonnal sebesen kopogni kezdett egy sárgult kartonlapra.
– Nedvességtartalom: kilencvennégy százalék. Organikus bomlási kockázat: kritikus – olvasta fel az antikvárius a kiköpött szalagot. – Attól tartok, a rendszer nem csupán pihentet minket, hanem romlandó anyagnak minősített.
Henderson magabiztosan legyintett, mondván, a túlzott gondoskodás csupán azt jelzi, hogy a múzeum vezetősége kiemelt értéket tulajdonít a jelenlétüknek, és feltehetően a főcsarnok díszvitrinjébe készítik elő őket. A rendszer azonban a maga száraz logikájával értelmezte a minőségmegőrzést: a kosár alatti futószalag zökkenve megindult egy zárható, szigetelt acélajtó felé.
A kapu felett felizzott egy sárgaréz lámpa, miközben a mennyezetről hűvös, formalinillatú pára permetezett a vállukra.