159/1. A szervizakna mélye — Az automatizált állagmegóvás

A sötét tölgyfa burkolat mögött a mozgás nem állt meg, csupán ritmust váltott. A bársony kosár lassan, egyenletes zümmögéssel süllyedni kezdett a múzeumi szervizakna mélyébe, teljesen elhagyva a kiállítótér távoli moraját. Henderson óvatosan megigazította a zakóját, miközben a falból egy apró, rézkaros szerkezet nyúlt ki, és meglepő gondossággal egy-egy vékony polírozókendőt terített az ölükbe.
– Úgy tűnik, a szabadságolás itt a karbantartási ciklus része – jegyezte meg az antikvárius, miközben gyanakvóan méregette a fejük felett felvillanó apró, zöld jelzőfényt.
A jelzőfény alatt sárgaréz tábla állt, rajta finom véséssel: „ZÁRT LÁNCÚ PIHENŐ — AUTOMATIKUS ÁLLAGMEGÓVÁS”. A kosár halkan zökkenve állapodott meg egy hosszú, polcolt alagút közepén, ahol precíz rendben sorakoztak a többi archivált, pihenőre küldött kiállítási tárgyak. Egy pár tizenkilencedik századi bőrkesztyű és egy kimért ketyegésű ingaóra szomszédságában kaptak helyet.
Henderson fellélegzett, s próbálta kényelembe helyezni magát a bársony aljzaton. Ám a mennyezeti síneken ekkor halk sisszenéssel egy olajozófej indult meg feléjük, s gondosan kiadagolt két csepp finom műszerolajat a cipőjük orrára. A múzeumi rendszer kétségkívül rendkívül alapos gondviselőnek bizonyult.
– Ha ez a hivatalos pihenés – mormolta Henderson –, alig várom, hogy újra munkába állítsanak.
A homályból ekkor újabb fémes kar emelkedett ki, kezében egy finom szőrű porszívócsővel, ami kimérten megindult az antikvárius hajtókája felé.