158/6. A végleges iktatás — A zárt láncú pihenő

A fémes kattanást mély, olajos gurgulázás követte a talpazat belsejéből. A vitrin mennyezetéből egy nehéz, sárgaréz kar ereszkedött alá, végén egy vaskos, tintás bélyegzőfejjel. Mielőtt Henderson felfoghatta volna a helyzetet, a szerkezet precíz, nyomdai határozottsággal csapódott le: egyetlen hangos szisszenéssel rányomta a vörös pecsétet a férfi ölében fekvő papírra, majd gépies lendülettel Henderson és az antikvárius zakóhajtókájára is.
„ELBÍRÁLVA ÉS ARCHIVÁLVA — SZABADSÁGOLVA” — állt a friss, még kenődő feliraton.
– Amint láthatják – fordult a tárlatvezető a megilletődött közönség felé, miközben elégedetten összecsapta a tenyerét –, a lakossági kérdőív beadása azonnali, automatizált ügyintézést von maga után. A rendszer eljárási ideje ezzel lezárult.
A forgó talpazat ekkor újabb lendületet vett, de nem megállt, hanem egyetlen határozott félfordulatot téve megpördült. A fényes üvegfal elsuhant előttük, s a következő pillanatban a vakító múzeumi reflektorokat felváltotta a kiállítótér mögötti, hűvös homály. A csikorgó mechanika záróretesze kattant, kizárva a látogatók halk moraját.
Henderson és az antikvárius egymásra néztek. A zakójukon díszelgő piros bélyegző még párolgott, de a bársony kosár puha ölelése végre mozdulatlanná szelídült alattuk. Az antikvárius elégedetten simította el a hajtókáját, Henderson pedig megkönnyebbülten dőlt hátra: az adminisztráció végre hivatalosan is békén hagyta őket.
A sötétségben, a tölgyfa burkolat mélyén azonban egy apró, rézből készült mechanikus számláló halkan kattant egyet, s a fal túloldaláról fémes kaparászás zaja szűrődött át.