157/8. A selejtező garat — A minőségi félreértés

A forgó vágókés fémes sikolya betöltötte a termet, ám a megdőlt sárgaréz tálca nem közvetlenül a pengék közé ejtette őket, hanem egy oldalsó selejtezőcsúszdára billent. Henderson reakcióideje hivatali berkekben is lassúnak számított volna, ám a homlokán még friss vörös bélyegzőtinta hirtelen megkeményedett, s a rajta lévő iktatószám megakasztotta a csúszda peremét.
– Nyugalom, Henderson, ez csupán az automatizált selejtezési protokoll – nyújtotta a kezét az antikvárius, miközben szilárdan belekapaszkodott a csúszda szélén futó rézsínbe. – A gépi logika nem ismer kegyelmet, de szerencsére vakon tiszteli a szigorú formanyomtatványokat.
Az antikvárius a zakója belső zsebéből egy megsárgult, széljegyzettel ellátott leltári cédulát csúsztatott a legközelebbi érzékelőkar alá. A fogaskerekek ketyegése azonnal megváltozott: a vágókések éles sziszegéssel visszahúzódtak a sárgaréz burkolat mögé, a csúszda pedig egyenletes, lágy ütemben rezegni kezdett, ahogy az újrahasznosítási szekció felé terelte a párost.
– Látja? – mutatott Henderson a fejük felett kinyíló, elegáns sárgaréz csapóajtóra. – A minőségellenőrzés nem megsemmisít, csak átsorol. Ön mostantól hivatalosan is újrakötésre váró ritkaság.
A csapóajtó mögött nem zúzógép morajlott, hanem egy csendes, selyemkárpittal bélelt gyűjtőkosár várt rájuk. Ahogy belehuppantak a puha bélésbe, a fejük felett fémes kattanással bezárult a selejtező lejárója. A távolból csupán egy magányos rézcsengő halk, ünnepélyes kondulása szűrődött át.