157/9. A díszdoboz hermetikája — A muzeális végeredmény

A selyemkárpit meglepően kellemes tapintású volt. Henderson óvatosan megmozgatta a vállát, miközben az antikvárius elégedetten simította el zakóján a ráncokat. A selejtező garat ijesztő morajlása végleg elcsendesült, s a gyűjtőkosár finom, aranyozott pereme teljes biztonságot sugárzott.
– Látja, Henderson? A bürokrácia prémium kategóriája nem pusztít, hanem megőriz – suttogta az antikvárius, áhítattal simítva végig a bársony bélésen. – Az átminősítésünk sikeres volt. Ez a szekció a kiemelt állományok pihenőhelye.
Egy finoman polírozott sárgaréz kar nyúlt be fentről, ám a korábbi fenyegető présekkel ellentétben most csupán egy puha, szaténszalagot tekert mindkettőjük csuklójára. A gépezet halk, szinte dallamos zümmögéssel illatanyagot permetezett a térbe: szantálfa és régi pergamen keverékét. Henderson megkönnyebbülten sóhajtott fel.
Ekkor azonban egy vaskos, kristálytiszta üvegbúra ereszkedett a kosár fölé, hermetikusan kizárva a külvilágot. A szivattyú halk szisszenéssel kiszívta a felesleges levegőt, majd a rézsín végén kattanva helyére ugrott egy aranyozott tábla: „KIÁLLÍTÁSI RITKASÁGOK – HERMETIKUSAN CONSERVÁLT PÉLDÁNYOK. BONTÁSA ÉS FELHASZNÁLÁSA SZIGORÚAN TILOS.”
Az antikvárius rémülten koppintott a vastag üvegre, de kívülre már egyetlen hang sem jutott el. Henderson hiába meresztette a szemét: az adminisztráció végleg megőrizte őket.
Odakint egy puha tollseprű halk gépies kattanással portalanítani kezdte az üvegkupola csúcsát, miközben a szomszédos terem felől egy ismeretlen, új szerkezet tompa zúgása hallatszott.