157/2. A laminált örökkévalóság — A beszorult biztonság

A halk csobogás ritmikus kattogásba csapott át, amint a kartotékkocsi megindult a sima linóleumon. Henderson a lapja szélén érezte a menetszelet, amely kellemesen hűtötte a tintát a homlokán. Biztos volt benne, hogy a bürokrácia most szállítja őket a megérdemelt wellness-részlegre.
– Hallja ezt a durrogást? – suttogta a szomszéd rekeszbe. – Ez bizonyosan a gőzkabin. A meleg pára visszaadja a papír rugalmasságát.
Az antikvárius azonban nem osztozott a lelkesedésben. Ő nem gyógyvizet, hanem forró ragasztó és olvadt műanyag szagát érezte. Sejtése beigazolódott, amikor a kocsi megállt, és a fiókjuk kiborult egy ferde fémcsúszdára.
A páros tehetetlenül csúszott lefelé, egyenesen két hatalmas, izzó acélhenger felé. Nem pihentetni akarták őket: a laminálógép várt rájuk, hogy örökre légmentesítse a létezésüket. A vörösen izzó rések már-már bekebelezték Henderson sarkát, amikor a melléjük csúsztatott puha radírgumi beékelődött a fogaskerekek közé. A gép dühösen felvisított, füstöt okádott, majd leállt.
A fojtogató gőzben, közvetlenül a mozdulatlan szalag szélén egyetlen apró, ezüstösen csillogó gemkapocs hevert, mintha egy egészen másfajta rögzítésre várna.