157/1. A kartonált pihenő — A famentes kényelem

A sötétség, amely Hendersonra és az antikváriusra borult, meglepően száraz volt, és enyhe cellulózillatot árasztott. Henderson megpróbálta megköszörülni a torkát, de a hangcsatornái helyén csak egy halk, selymes papírzizegés hallatszott. Ennek ellenére nem veszítette el a hivatali tartását. Úgy vélte, a kétdimenziós lét csupán egy rendkívül modern, helytakarékos utazási mód, amelyet a minisztérium kifejezetten a kiküldetésben lévő tisztviselők számára fejlesztett ki.
– Egészen kényelmes, nem igaz? – suttogta a szomszédos kartonlap felé, amelyről az antikvárius kissé elmosódott arcképe tekintett vissza rá, szigorúan ábécérendben. – Nincsenek ízületi fájdalmak, és a huzat sem bántja az ember derekát. Ráadásul a 300 grammos, famentes ofszetpapír kiváló hőszigetelő.
Az antikvárius nem felelt, csak merőn bámulta a felettük lévő fiók alját, amelyen egy halvány tintafolt éktelenkedett. Őt inkább a besorolása aggasztotta. Vajon a „Szabadságoltak” vagy a „Sürgősen selejtezendők” csoportjába iktatták őket?
Hirtelen a fémdoboz megrázkódott, és egy éles, csikorgó hang kíséretében kihúzódott a fiók. Vakító, meleg fény áradt be a résen. Egy hatalmas, hús-vér kéz nyúlt be a sötétbe, de nem azért, hogy kidobja őket. Két apró, puha radírgumit helyezett el finoman a fejük mellé, mint amolyan kényelmi kiegészítőt a hosszú útra.
– Kellemes pihenést a kartoték-oázisban! – zúgta egy barátságos, bár némileg gépies hang a magasból.
Henderson elégedetten fészkelődött volna, ha a fizikai kiterjedése ezt megengedte volna. A távolból ekkor egy halk, ritmikus csobogás vette kezdetét, mintha egy közeli irodai kávéfőző épp most fejezné be a délutáni adag lefőzését.