156/4. A kitöltött szabadság — Az iktatott létezés

Henderson elégedetten dörzsölte a tenyerét, látva a sárgaréz tálcán heverő papírokat. Úgy vélte, a hivatali hierarchia végre elismerte a kötészeti kényszermunka során tanúsított példás fegyelmüket. Az antikvárius ujjai kissé remegtek, ahogy a tálca melletti lúdtollért nyúlt, hogy saját nevüket a kipontozott helyre kanyarítsa. A kék borítékból áradó ritmikus kattogást mindketten megnyugtató, bürokratikus háttérzajnak könyvelték el, egyfajta automata hitelesítőnek, amely a tinta száradási idejét méri.
Gyors, határozott mozdulatokkal töltötték ki a nyomtatványokat, majd elégedetten nézték a hivatalos vörös pecséteket. Henderson megkönnyebbülten sóhajtott fel. „Látja, barátom? A szabályzat szerint a jól végzett munka gyümölcse mindig beérik” – jegyezte meg büszkén, miközben a kattogó kék borítékot zsebre vágta, mint egy jól megérdemelt hivatali szuvenírt.
Ám a kartotékkocsi kijelzője hirtelen bíborszínről éles, steril fehérre váltott. „A szabadságolási kérelmek elfogadva” – zúgta a gép monoton hangon. „A fizikai jelenlét fenntartása a továbbiakban felesleges. Az alanyok kartonozása megkezdődik.”
Mielőtt Henderson tiltakozhatott volna, a sárga padlóvonal, amelyhez a talpuk tapadt, lágy, ragacsos masszává vált. Nem volt fájdalom, csupán egy halk, száraz szippantás. A két férfi alakja egyetlen pillanat alatt kétdimenzióssá laposodott, majd mint két frissen préselt, névre szóló katalóguscédula, becsúsztak a kartotékkocsi legfelső fiókjába, amely fémes csattanással záródott le.
A kocsi halkan megfordult, és elindult vissza a folyosón. A távolban, a homályos folyosó végén egy magányos rézkulcs nehézkesen megfordult egy ismeretlen, nehéz tölgyfa ajtó zárjában.