156/3. A földelt kartotékkocsi — A guruló engedélyek

Az antikvárius egyetlen elszánt hajtással nyelte le a folyadékot, amelynek azonnali hatásaként a gerincét addig szorító hivatali prés engedett szorításából. Nem nyerték vissza a teljes szabadságukat – a lábuk még mindig a kijelölt sárga padlóvonalhoz tapadt –, de a fejük feletti fémkarok halkan visszahúzódtak a sötét mennyezetbe. Henderson elégedetten bólintott: a védőital valóban működött, átmeneti mentességet biztosítva a mechanikus kényszer alól.
A folyosóról érkező lánczörgés hirtelen újraindult, de immár közelebbről, egyenletes, szinte ünnepélyes tempóban. „Egy takarítóegység lesz az” – suttogta Henderson, miközben igyekezett úgy tenni, mintha még mindig a kötészeti munkát ellenőrizné. „A szabályzat szerint a pihenők alatt a padlózat fertőtlenítését végzik. A lánc csupán a statikus feltöltődés ellen földeli a gépet.” Az antikvárius megkönnyebbülten fújtatott, a mentolos utóíz hirtelen sokkal édesebbnek tűnt.
A sarok mögül valóban egy fémvázas szerkezet bukkant elő. Ám nem egy lánctalpas iratmegsemmisítő volt az, hanem egy önjáró, rézveretes kartotékkocsi, amelynek aljából vaskos acéllánc lógott a kőpadlóra, halvány szikrákat vetve. A kocsi tetején egy magányos, gőzölgő sárgaréz tálca pihent, rajta két darab, pecséttel ellátott, ám üresen hagyott nevű szabadságolási engedéllyel.
A gép pontosan előttük állt meg, a kerekek halk szisszenéssel blokkoltak. A kijelző vörös fénye rávilágított a tálca közepére, ahol az engedélyek mellett egy apró, sötétkék boríték hevert, amelyből halk, ritmikus kattogás hallatszott, mintha egy parányi óramű feszülne a papír alatt.