156/1. A védőitalos szünet — A szabályzat adta pihenő

Az üvegcse halk koccanással állt meg Henderson csizmája mellett. A bőrkesztyűs jobb kéz rendületlenül döfte a fanyelű árt a következő adag katalóguscédulába, ám a bal láb gépies mozdulata telibe találta a finom üveget. A kék henger reccsenve eltört, s a sűrű, fénylő folyadék azonnal beszívódott a futószalag padlólemeze alá.
A gőzölgő présgép mélyén egy apró, rézből készült falióra kattant egyet, és megszólalt egy meglepően dallamos, hivatali csengő.
– Műszakközi pihenőidő! – recsegte egy rekedt fém tölcsér a mennyezetről. – A tizenöt perces adminisztratív frissítő szünet megkezdődött.
Az antikváriust szorító acélkarok nem engedték el a csuklóját, csupán fél centiméterrel meglazultak, épp annyira, hogy a férfi megrázhassa zsibbadt ujjait. A futószalag leállt, a mennyezetből pedig két kis fémkulacs ereszkedett alá, gondosan felcímkézve: Munkaköri védőital – Kötészeti segédállomány.
– Henderson – sziszegte az antikvárius, miközben dühösen próbálta kiszabadítani a kezét –, ha ez a maga ötlete volt az iktatással, esküszöm, a következő leltárnál tüzet gyújtok az irattárban!
– A jogszabályi háttér teljesen egyértelmű volt – válaszolta Henderson szárazon, a kesztyű ujjait vizsgálgatva. – A nyolcas cikkely garantálja a védőitalt. És ha nem tévedek, ez a szag nem a hivatali mészvízé.
Henderson a szájához emelte a kulacsot. A folyadék illata frissen nyomtatott lexikonok és hűvös menta keverékére emlékeztetett. Az antikvárius gyanakvóan méregette a saját jussát, miközben a fal mögött a fogaskerekek elkezdték kimérten visszaszámlálni a hátralévő tizennégy percet.
A folyosó távoli sötétjéből ekkor egy halk, ritmikus kaparászás hallatszott, mintha valaki egy óriási acélvonalzóval kapirgálná a kövezetet.