155/3. A végtelenített kötészet — A besorolás csapdája

Henderson felvette a nehéz bőrkesztyűt. Amint a keze belecsusszant a merev anyagba, a folyosó végén lévő hatalmas, gőzölgő présgép hirtelen felzúgott. A falakból vaskos, hideg acélkarok lőttek ki, és mielőtt az antikvárius akár csak hátraléphetett volna, a fémbilincsek szorosan a csuklójára záródtak.
– Mi folyik itt? – hördült fel az antikvárius, dühösen rángatva a láncokat. – Henderson, tegyen valamit a hivatali lángelméjével!
Henderson azonban nem tudott mozdulni. A kezére rászorult kesztyű ujjai önálló életre keltek: a hivatali tollat eldobva megragadtak egy óriási, fanyelű árt és egy köteg viaszolt fonalat. A szemközti futószalagon hatalmas sebességgel kezdtek érkezni a kitöltetlen katalóguscédulák ezrei.
– Attól tartok, tévedtem a besorolással – dadogta Henderson, miközben a kesztyűs keze vad, ritmikus mozdulatokkal kezdte átlyukasztani és összefűzni a papírlapokat. – Az „ellenőr” státusz ebben a szektorban nem felügyeleti jogkört jelent. Hanem a minőség-ellenőrzési fázis manuális végrehajtóját. Mi vagyunk a kötészet.
Az antikvárius vörös fejjel ordított a gépzajban, miközben az acélkarok kíméletlenül a futószalag mellé kényszerítették, hogy a másik kezével a kész kötetek sarkait igazítsa egyenesre. A bürokrácia nem engedte el a prédáját: a két dühös férfi most már örökké az irattár részévé vált, mint a gépezet két legprecízebb fogaskereke.
A futószalag mélyéről hirtelen egy apró, különös tárgy pottyant Henderson lába elé: egy sötétkék, selyemszalaggal átkötött üvegcse, amelyben valami fénylő, sűrű folyadék kavargott.