154/6. A központi irattár — Az iktatott ingatlan

A fekete egyenruhás férfi lassan fellépett a mozgó antikvárium tölgyfa lépcsőjén, és halkan bekopogott a félfára. Mr. Henderson büszkén nyújtotta át a kék pecsétes mentesítési okmányt, mintha csak a birodalom legbecsesebb okiratát adná át.
– Hiánytalan – jelentette ki Henderson felhúzott szemöldökkel. – Gyorsított áthaladási sáv, mentesítve a helypénz és a kitérőállomási illeték alól.
A tiszt kifejezéstelen arccal átvette a kártyát, végighúzta rajta kesztyűs mutatóujját, majd kinyitotta a rézveretes iktatókönyvet. A lapok csörgése olyan volt, mintha száraz leveleket sodort volna a huzat. Egyetlen lendületes mozdulattal egy vaskos, bíborvörös pecsétet nyomott a kék okmány közepére.
– Tökéletes – mondta a tiszt fagyos, udvarias hangon. – A kék pecsét valóban mentesíti az épületet a csatornázási és vágányhasználati díjaktól. Ugyanakkor a szabályzat 4/B pontja értelmében minden olyan ingatlan, amely érvényes kéményseprési igazolás nélkül lép a fordítókorongra, azonnal visszaminősül rögzített könyvespolccá.
Egyetlen fülsértő csikordulással a mozgó antikvárium alól eltűntek a sínek. A kerekek helyén vaskos tölgyfa talpak pattantak a kőpadlóra, a szoba ablakai mögül pedig nyomtalanul eltűnt a csarnok gőze: a holdvilágos üvegfalak helyén végtelen, magasba nyúló könyvsorok fala záródott be. Mr. Henderson meglepetten nézett a kezére, ahol a réznyelű pecsétnyomó pillanatok alatt egy nehéz, faragott könyvtámaszzá merevedett.
Az antikvárius tétován hátralépett a pult mögé, és megérintette a hideg fát. Odakint, a mély csöndben, egy ismeretlen rézcsengő halk, magányos pendülése visszhangzott a sötétben.