154/5. A központi fordítókorong — Az automatizált lassítás

A sárgaréz mutatók pörgése végül egyetlen tompa pattanással állt meg, pontban a nulla egész kilencvenkilences osztásnál. Mr. Henderson elégedetten simította meg a zakója hajtókáját, bár a mennyezetről hulló fémszilánkok finom rézporral vonták be a vállát.
– Látja? – mutatott a számlapra diadalmasan. – A visszafelé számláló időzítő pontosan jelzi, hogy beléptünk a központi fordítókorong hatáskörébe. A hivatali protokoll szerint ilyenkor a padlódeszkák automatikusan felveszik a sínpár dőlésszögét.
Az antikvárius a kék pecsétes kártyát szorongatva kapaszkodott meg a tölgyfa pult szélében, miközben az egész szoba rezegni kezdett. Az ablakokon túl a koromsötétség hirtelen átadta a helyét egy óriási, föld alatti csarnok tompa, sárgás fényének. Kívül, a mozgó épület körül hatalmas fogaskerekek és gőzölgő hidraulikus hengerek forgatták a síneket.
– De hiszen ez egy vágányrendező pályaudvar! – álmélkodott az antikvárius, és az üveghez lépett.
– Nem pályaudvar, uram, hanem a központi irattár fordítókorongja – javította ki Henderson szigorúan, miközben a pult alól előhalászott egy hosszú, réznyelű pecsétnyomót. – Most sorolják át az ingatlant a megőrzésre kijelölt vakvágányra. Mivel a mentesítési okmánya kék pecséttel ellátott, a folyamat teljesen díjmentes. Kivéve természetesen a fordítási illetéket.
Az antikvárius épp megkönnyebbülten sóhajtott volna, amikor a mozgó épület egy csikorgó fémrobajjal megállt a fordítókorong közepén. Odakintről, a gőzfelhők mögül egy magas, fekete egyenruhás alak lépett elő, kezében egy óriási, rézveretes iktatókönyvvel.