152/3. A szurokszagú nyomvonal — A félreértett tranzit

Az antikvárius úgy döntött, véget vet a képtelenségnek. A miniatűr tölgyfa talpfákat zsebre vágta, majd előhalászott a pult alól egy összecsukható rézlétrát és egy bádogviharlámpát. Meggyőződése volt, hogy Henderson csupán egy kifinomult, szurokkal kent csempészalagutat működtet a gerendák közt, s a füstszag csupán a szomszédos pék kemencéjének félrevezetése.
Léptei alatt óvatosan nyikorgott a létra, ahogy a mennyezet csapóajtója felé nyújtózott. Ám még mielőtt a lámpással megvilágíthatta volna a csigás kötélszerkezet sötét üregét, odalentről hirtelen fémes, ütemes kopogás rázta meg a boltív bejárati ajtaját. A zár magától elfordult, s a helyiségbe egy szigorú tartású, sárgaréz gombokkal felvértezett vonalellenőr lépett be, nyakában polírozott síppal.
– Helyszíni felülvizsgálat! – dörrenése visszhangot vert a könyvespolcok között. – A felvilági szektorban jelzett tranzitforgalom nem felel meg a dőlésszögi normáknak. Hol van a kijelölt állomásfőnök?
Az antikvárius a létra közepén megállva pislogott a jövevényre.
– Henderson úr eltávozott. És ez egy antikvárium, nem vasúti csomópont.
– Volt, uram – javította ki az ellenőr szárazon, miközben egy vaskos, fekete szegélyű iktatókönyvet csapott az íróasztalra. – A padlástér nemzetközi státusza automatikusan felülírja a földszinti művelési ágat. Amennyiben a fejek felett elhaladó szerelvény tengelyterhelése meghaladja a megengedettet, a könyvállományt azonnal árualapként kell elvámolni.
A cserépkályha szellőzőjéből ekkor csikorgó fékhang szűrődött ki, mintha egy parányi szerelvény éppen megállót próbálna tenni a koromlepte kürtőben.