151/9. A jelzőtárcsa árnyéka — A kitérőállomás terhe

Az öntöttvas sínpár hideg fémfelülete milliméteres pontossággal illeszkedett az antikvárius félcipőjének sarka alá. A padlódeszkák reccsenése nyomán finom fapor lepte el a dohos levegőt, miközben Mr. Henderson – szakítva a korábbi kimértséggel – feszült sietséggel lapozott bele a sárgaréz csatos ügyrendi szabályzatba.
– A teherforgalom első osztályú vonalvezetése nem tűr meg akadályt – jelentette ki Henderson, miközben óvatosan hátrált egy lépést, szorosan a könyvespolchoz lapulva. – Mivel a helyiség dőlésszöge meghaladja a megengedett határértéket, Ön jelen pillanatban nem csupán tulajdonos, hanem hivatalosan kijelölt kanyarulat és kitérőváltó.
Az antikvárius megdermedt. A tarkóján felejtett vízmérték fémpereme jéghidegen vágott a bőrébe, de megmozdulni sem mert. A hátsó szoba felől felhangzó zakatolás egyre élesebbé vált: egy nehéz, szegecselt vaslemezből készült teherkocsi közeledett a síneken, roskadásig megrakva bőrbe kötött, ázott szagú iktatókönyvekkel.
– Balra dőlni szigorúan tilos! – utasította Henderson, miközben egy apró, piros jelzőtárcsát emelt az antikvárius füle mellé. – Ha a szerelvény kisiklik, a könyvelési illeték a lapockájára ütött pecsét értelmében azonnal behajthatóvá válik.
A teherkocsi csikorogva gördült ki a sötét folyosóból, s a kerekek kíméletlenül rágördültek az öntöttvas nyomvonalra. Az antikvárius térde megroggyant a padló rezonanciájától, ahogy a tonnás súlyú iktatóanyag centikkel a térdkalácsa mellett zúgott el a tölgyfaszekrény sötétlő gyomra felé.
A szekrény mélyén elhelyezett sárgaréz harang ekkor tompa, fojtott kondulással jelzett. A falak mögül száraz, sziszegő gőz szivárgott elő, s a sínek mentén kénes füstcsík húzódott végig.