149/4. A csütörtöki járat — Az automatizált vámvizsgálat

A csengő tisztán visszhangzott a ritkuló porfelhőben. Mr. Henderson reflexszerűen a mellényzsebéhez nyúlt, ám ott már nem talált menetjegyet, csak az elnyelt Doxa óra hűlt helyét.
A padlódeszkák ekkor halk kattanással megindultak. Nem lefelé süllyedtek, hanem ütemes, futószalagszerű mozgásba kezdtek a pulttól az utcai bejárat felé. A kirakati ajtó magától kitárult, és a járdáról azonnal hömpölyögni kezdtek befelé a csütörtök délutáni járókelők. Kalapos urak és csomaghordók léptek a mozgó parkettára, teljesen természetesnek véve, hogy az antikváriumon át vágják le a sarki kanyart.
– Kérem a bérleteket felmutatni! – kiáltotta Henderson, próbálva megőrizni a tekintélyét, miközben az esernyőjével korlátot rögtönzött.
A járókelők azonban fittyet hánytak rá. Mivel ellenőrt nem láttak, a szabályzatnak megfelelően a tölcsér melletti rézrésbe dobálták a viteldíjat. Töltőtollak, ebonit szipkák, ezüst gombok és borostyánkő pecsétnyomók hullottak a mélybe, hogy a lenti gőzhajtású iktatórendszer azonnal katalógusszámot nyomjon a hátukra, és emelőszerkezettel a polcokra pakolja őket.
Az antikvárius elhűlve figyelte, ahogy az elnéptelenedett üzlet kifosztott polcai másodpercek alatt megtelnek felbecsülhetetlen értékű ritkaságokkal. A bürokratikus büntetés nem tönkretette, hanem a város legjövedelmezőbb önműködő antikváriumává léptette elő a boltot.
A hullámzó tömeg hirtelen köpddé vált, a mozgás megszűnt, s a parketta visszazárult. A réztölcsérből egyetlen, mélykék üveggolyó gurult ki, és halk koccanással megállt a küszöbön.