149/2. A svájci zálog — Az adminisztratív illeték

Az antikvárius nem rántotta el a kezét. Hűvös szakszerűséggel engedte, hogy a réz karom finom kattanással lecsatolja a mellényzsebéről a családi ezüstórát. A szerkezet egyetlen határozott rántással szippantotta be a zsákmányt a tölgyfa sötétjébe, ahol a belső fogaskerekek éhes csikorgással kezdték megemészteni az időt.
– Egy kilencszáznégyes Doxa – jegyezte meg Henderson halk hümmögéssel, biztonságos távolságból. – Bízom benne, hogy a hivatali apparátus méltányolja a svájci pontosságot.
A szekrény belsejéből azonban nem megnyugtató kattogás, hanem sűrű, mentaillatú gőzfellegek csaptak ki. A legfelső fiókból egy zöld selyemszalaggal átkötött, friss kartonlap lökődött ki, amelyen a gépelt betűk még nedvesen csillogtak.
Az antikvárius óvatosan kiemelte a kártyát, és végighúzta az ujját a meleg papíron. A kauciót a rendszer hiánytalanul átvette, ám az eljárást nem zárta le: az elismert hivatali tévedést pusztán iktatási illetéknek minősítette át. A zálog így nem a tévedés törlését fizette meg, csupán a felülvizsgálati kérelem beadását tette lehetővé.
A bejárati pult alatt ekkor fémes csikorgással fordult el egy rejtett zár, és a padlódeszkák közül feláramló hideg huzat finom papírport kavart fel a két férfi cipője körül.