148/5. A rézkulcs titka — Az önműködő selejtező

A dohos fény vékony sugárban vetült a poros padlódeszkákra, ahogy a szekrényajtó lassan, nyikordulva kitárult. Henderson óvatosan közelebb lépett, bronz könyvtámaszát most pajzsként maga előtt tartva. Felkészült a legrosszabbra: egy elfeledett hivatali ellenőrre vagy egy archivált adóhátralék bosszúvágyó szellemére.
A szekrény belsejében azonban nem ijesztő rémség lapult. A polcon egy apró, precízen megvilágított sárgaréz állvány állt, amelyen egy mechanikus pecsétnyomó karja emelkedett fel és csapódott le ütemesen. Minden egyes ütésnél egy pici, sárgult kartotéklap gurult elő a szerkezet alól, egyenesen egy miniatűr papírkosárba.
– Egy önműködő selejtező automatizmus – jegyezte meg az antikvárius szárazon, miközben gyanakvóan közelebb hajolt. – Évtizedek óta iktatja a semmit.
Henderson megkönnyebbülten leeresztette a nehéz bronzsúlyt, bár a bélyegző ütemes kattogása még mindig borzolta az idegeit.
– Akkor ez nem jelent közvetlen veszélyt? – kérdezte bizonytalanul. – Csak egy rosszul beállított hivatali szerkezet?
Az antikvárius nem válaszolt. Szemüvegét az orrára tolta, és kiemelte az egyik apró kartotékot. A miniatűr papírokon nem hivatali számok szerepeltek, hanem a boltban található könyvek utolsó, még meg nem írt mondatai. A szerkezet mögött pedig egy vékony rézcső vezetett tovább a fal mélyébe.