148/4. A hátsó szoba kaparászása — A félreértett iktatás

Henderson óvatosan hátrafelé lépegetett, miközben tekintetét a hátsó szoba résnyire nyitott ajtajára szegezte. A levendulaszínű kabátos nő tudomást sem vett a zajról; ujját még mindig a mozdulatlanná dermedt mondatok felett tartotta, láthatóan megbabonázva a tökéletes eseménytelenségtől.
– Valami át akarja rágni magát a tölgyfa stukkón – suttogta Henderson, és görcsösen rámarkolt a legközelebbi bronz könyvtámaszra. – Egy elszabadult iratmegsemmisítő hernyó lesz az, hallottam róla egy hivatali pletykát!
Az antikvárius, bár ízületei papírszerűen recsegtek a megdermedt időben, lassan megcsóválta a fejét. Egyetlen nyújtózással kitolta a hátsó helyiség ajtaját. A sejtelmes kaparászás azonnal elhallgatott.
A kamra homályában nem egy ragadozó lapult, hanem egy régi, rugós szerkezetű grafithegyező, amely egy elszabadult órainga ritmusára fordult körbe-körbe, üresen marva a polc szélét. Henderson megkönnyebbülten sóhajtott fel, és leeresztette a nehéz bronzsúlyt.
– Csupán egy kiszáradt bürokratikus mechanizmus – jelentette ki magabiztosan. – Semmi ok az aggodalomra.
Ám az antikvárius nem a hegyezőt nézte. A szekrényajtóban ülő, hal alakú rézkulcs magától fordult el egyet a rozsdás zárban, és az illesztések közül halvány, dohos fény szivárgott elő.