148/1. A levendulaszínű kabát — A befejezett történetek hiánya

Az antikvárius óvatosan lehajolt, és két ujjával csippentette fel a vibráló, bogár alakú sárgaréz kulcsot. A fém meleg volt, akár egy frissen sült zsemle, és olyan dühösen zümmögött, mint egy befőttesüvegbe zárt lódarázs. Amint a mellényzsebébe süllyesztette, a szerkezet azonnal elnémult, mintha csak a közvetlen emberi kontaktusra várt volna.
Henderson tanácsos megrángatta a gallérját, igyekezve visszanyerni hivatali méltóságát. Zavartan pislogott a csupasz parkettára, ahonnan az imént süllyedt el az esernyős úrból lett iratszekrény.
– Nos – köszörülte meg a torkát a tanácsos. – Ez is egy módja a létszámleépítésnek. De ki fogja így leigazolni a teakészlet átvételét?
Az antikvárius nem felelt. Óvatosan kinyújtotta a karjait, félve, hogy a könyöke zsanérként fog csikorogni, de megkönnyebbülésére csak a hatvanéves ízületek megszokott, száraz ropogása hallatszott. Újra ember volt. Bár legbelül kínzó, megmagyarázhatatlan vágyat érzett arra, hogy a gondolatait ábécérendbe szedve archiválja.
Mielőtt azonban megvitathatták volna az irodabútorrá változott tisztviselő jogi státuszát, a bolt előteréből éles, csilingelő hang hallatszott. A bejárati ajtó sárgaréz harangja volt az – egy teljesen hétköznapi, mégis végtelenül baljós jelzés a viharos délutánban.
– Vevő érkezett – suttogta az antikvárius, és megszokásból elindult a hátsó szoba homályából a pult felé.
A bolt meleg fényében egy levendulaszínű kabátot viselő hölgy állt. Kezében összecsukott, még vizes esernyőt tartott, és rendkívül módszeresen tanulmányozta a polcra helyezett, bőrkötéses naplókat.
– Jó napot – fordult meg lassan, és hideg, tiszta tekintettel végigmérte őket. – Olyan könyvet keresek, amely már teljesen tele van írva, de még nincs benne történet.