147/8. Az utolsó aláírás — A hivatali helyettesítés ára

Az esernyős úr elégedetten csettintett a nyelvével, miközben a tintatartóba mártotta a tollát. Henderson tanácsos merev pupillákkal figyelte, ahogy a hivatalnok finom, kalligrafikus mozdulatokkal írni kezd a leltárrá változott antikvárius sima, tölgyfa hátán. A zöld fénnyel derengő üvegcsék halkan zümmögtek a mélyben, mint egy kaptárnyi szentjánosbogár.
– Látja, Henderson? A precíz adminisztráció mindennek az alapja – jegyezte meg a férfi, majd egy utolsó, teátrális kanyarítással ellátta kézjegyével az okmányt.
A száradó tinta pillanatok alatt kékes fénnyel izzani kezdett a fán. Ebben a másodpercben az antikvárius egy hangos reccsenéssel visszanyerte emberi alakját: a padlóra roskadt, zihálva tapogatta a végtagjait, miközben a hátából áradó fanyar kéregillat végleg elillant.
Henderson már épp fellélegzett volna, amikor az esernyős úr hirtelen elhallgatott. A karjai fura, szögletes szögben merevedtek meg, a bőre pedig a szemük láttára sötétült és keményedett csillogó, lakkozott mahagónivá. A szemei helyén két apró, zöld üveggomb pattant elő. Mire a tanácsos hátraléphetett volna, a hivatalnok elegáns gyapjúkabátja fiókok előlapjává alakult, az esernyője pedig sárgaréz fogantyúként olvadt a merev mellkasába.
Az új, kompakt iratszekrény halk zümmögéssel csúszott be a padló nyílásába, pontosan az archivált lelkek mellé. A sötétben csak egyetlen tárgy maradt hátra a kopott parkettán: egy apró, alvó bogár alakú rézkulcs, amely halkan vibrálni kezdett a csendben.