147/7. A süllyedő szekrény — Az archivált lelkek tárolója

A halformájú kulcslyukból sziszegő, sűrű pára pillanatok alatt betöltötte a szoba padlóját, bokáig érő, opálos szőnyeggé változtatva a kopott parkettát. Henderson tanácsos, akinek a térdei már korábban is önálló ritmusban kocogtak az ijedtségtől, megpróbált hátrálni, de a sarka elakadt egy kupac régi fóliánsban, így kénytelen volt helyben maradva rettegni.
– Rendkívül találékony! – kiáltott fel az esernyős úr, miközben zsebkendőjével elegánsan megtörölte a szemüvegét, amit azonnal elhomályosított a hideg gőz. – Beépített aroma-diffúzor a penész kellemetlen szaga ellen. Igazi prémium szolgáltatás, Henderson! Azonnal feljegyzem a hatékonysági mutatók közé a modern hivatali arculat részeként.
Ezzel a lendülettel a leltározó közelebb lépett a nehéz szekrényhez, és hanyagul megfogta a halformájú kulcsot. Az antikvárius, akinek a gerince ekkorra már tökéletesen kiegyenesedett, lapos tölgyfa lappá alakult írófelületté, tompa, fojtott nyöszörgést hallatott a padló felől. A fanyar kéreg-illat hirtelen ázott papír és sós tengeri szél átható keverékévé változott a szobában.
– Ne nyúljon hozzá! – suttogta Henderson, de a hangja teljesen elhalt a fojtogató gőzben.
Az esernyős úr azonban nem hallgatott a józan észre. Határozott mozdulattal elfordította a halformájú kulcsot a zárban. A szekrényajtó nem feltárult, hanem lassan, hidraulikus zümmögéssel süllyedni kezdett a padlóba, akár egy titkos hivatali lift. Mögötte nem vállfák lógtak, hanem végtelen sorokban, precízen felcímkézett üvegcsék sorakoztak, mindegyikben egy-egy apró, pislákoló, zöld fénnyel derengő buborék lebegett. A leltározó diadalmasan mutatott az egyikre, miközben a sarokban egy apró, rézcsengő halk, fémes pendüléssel jelezte a következő tétel érkezését.