147/6. A zöld golyó diagnózisa — A lélek-egyenérték ára

Az esernyős úr fittyet hányt a tanácsos méltatlankodására, és a frissen kipattant kis fiók felé nyúlt. Nem hivatali pecsétet talált ott, hanem egyetlen, hideg tapintású, zöld üveggolyót, amely úgy csillogott a félhomályban, mint egy mélytengeri lény gyanakvó szeme.
Miközben megérintette a golyót, a leltárrá változott antikvárius tölgyfa-hátának repedéseiből fanyar, nyers illat áradt. Az esernyős úr elégedetten szippantott a levegőbe, miközben a súlyos írószert a fa-bőrbe mélyesztette. – Pompás modern marketingfogás! Ma már minden valamirevaló üzlet tudja, hogyan kell a vevő érzékszerveire hatni – jegyezte meg vidáman, teljesen figyelmen kívül hagyva Henderson rémült, remegő térdeit.
A golyó ekkor halk sziszintéssel belesüllyedt a fába, és az antikvárius gallérja alól egy nyelvszerűen tekeredő, bizarr leltári cédula csúszott ki. Henderson közelebb lépett, és elborzadva olvasta a még nedves tintával írt sort: „147-es tétel: Használatba vett hivatali bútorzat. Lélek-egyenérték: harminckét lat.”
A tanácsos torka elszorult a rémülettől, miközben az esernyős úr elégedetten jegyzetelt tovább az antikvárius lapockáján. Ekkor a szoba mélyén álló nehéz szekrény halformájú kulcslyukából sűrű, hideg pára kezdett lassan, ritmikus sziszegéssel szivárogni.