147/4. A zöld üvegszem — A tapintható visszajelzés

Az esernyős úr elragadtatva tapsolt egyet, mintha csak egy bűvészmutatvány legsikeresebb pillanatát látta volna. – Zseniális! – suttogta, és közelebb hajolt a zölden vibráló üveggolyóhoz. – Tehát ez a vevőkör vizuális stimulációja. Az interaktív üvegoptika mint az antikvár hűségprogram része! Kérem, mondja, hogy meg szabad érinteni!
Henderson Tanácsos torkában megakadt a szó. Pontosan tudta, hogy a Hivatal harmadik albekezdése szigorúan tiltja a leltározott tárgyak fizikai inzultusát a záróra előtti felülvizsgálat során, különösen, ha az illető tárgy még részben emberi jogokkal rendelkező adóalany. – Sajnálatos módon, uram, az érzékszervi adminisztráció ezen fázisa zárt láncolatú – dadogta Henderson, miközben kétségbeesetten próbálta elállni az útját.
A látogatót azonban nem lehetett megállítani. Esernyője ezüstözött fogójával finoman megbökte a zöld golyót. A csiszolt üvegszem ekkor halk, fogaskerekes kattanással megfordult a saját tengelye körül, és a mélyéről egy vékony, sárgás papírcsík csúszott elő, közvetlenül az antikvárius tölgyfává lényegült mellkasa alól.
Henderson villámgyors mozdulattal kapta el a szalagot, mielőtt a kíváncsi vásárló elolvashatta volna. A papíron halvány, lila tintával mindössze egyetlen, gépelt sor állt: „Iktatószám: 147/4. Tétel állapota: Reményteljes, de sürgős portalanítást igényel.”
A sarokban álló, nehéz ingaóra ebben a pillanatban furcsa, fémhangú kongásba kezdett, amely egyáltalán nem hasonlított az idő múlását jelző ütésekre.