147/3. A rejtett fiók — Az érzékszervi adminisztráció

A résből kiáramló, jéghideg fuvallat azonnal meglebbentette az esernyős úr kezében lévő nyomtatványt. A férfi nem ijedt meg; elragadtatással szippantott a fanyar levegőbe, amelyben a dohos pincék és az elfeledett számlakönyvek jellegzetes illatkeveréke terjengett.
– Rendkívüli! – lelkendezett a látogató, miközben közelebb hajolt a repedéshez. – Ez az újfajta, tematikus szellőztetés? Hallottam róla, hogy a tengerentúli szalonokban már mesterségesen adagolják az ódon papír-aromát a vásárlói élmény fokozására. Igazán haladó szellemű megoldás egy ilyen hagyományos antikváriumban.
Henderson Tanácsos merev, feszült mosollyal bólintott, miközben a homlokáról egy kövér izzadságcsepp gördült le a makulátlan gallérjára.
– Valóban, uram. A Hivatal mindig is kiemelt prioritásként kezelte az érzékszervi adminisztrációt – füllentette gépiesen, miközben diszkréten megpróbálta a sarkával visszaterelni a mélyből feltörő huzatot.
A repedés azonban nem tágult tovább, helyette egy halk, fémes kattanással a fa erezete közül egy apró, rejtett fiók csúszott elő, pontosan ott, ahol az antikvárius egykori mellényzsebe feszült. A bársonnyal bélelt mélyedésben nem iratok feküdtek, hanem egy zöld üvegből csiszolt, furcsán csillogó golyó, amely kísértetiesen emlékeztetett egy pislogás nélküli, meredten bámuló szemre.