147/2. A tölgyfa rezonanciája — A hivatali alátét

Az esernyős úr gyanútlanul lépett be a hátsó szobába, és megállt a göcsörtös tölgyfa polcrendszer előtt. Henderson Tanácsos halkan utánaosont, miközben a zsebében lapuló, fagyos kulcs már szinte égette a combját. A látogató – jobb híján – a polc legsimábbnak tűnő felületét választotta, hogy kitöltse az igénybejelentőt, és határozott mozdulattal rátámaszkodott.
A tölgyfa állvány – amely alig negyedórával azelőtt még az antikvárius büszke alakja volt – feszülten megreccsent a hirtelen súly alatt. A fa erezetén apró, sűrű gyöngyökben csapódott le a feszültség, mint a friss lakk.
– Rendkívül instabil konstrukció – jegyezte meg az úr, miközben golyóstollát a fa egyik mély göcsörtjébe bökve próbált egyenes vonalat húzni. – Úgy tűnik, a rostok még dolgoznak. Mintha... mintha pulzálna ez a bútor.
Henderson torka elszorult. Ha a gyanakvó látogató rájön, hogy a hivatalos formanyomtatványt egy bejegyzett adóalany lapockáján firkálja, az azonnali fegyelmi eljárást vont volna maga után.
– Csupán a tölgy természetes tágulási együtthatója, uram – vágott közbe sietve Henderson, és a polchoz lépett. – A minőségi faanyagok azonnal reakcióba lépnek a laikusok által behozott páratartalommal.
Azzal előkapta a zsebéből a tőkehalas pecsétet, hogy elterelje a figyelmet, ám a kapkodásban a nehéz fém eszköz kicsúszott a kezéből. Ahelyett azonban, hogy a padlóra esett volna, a pecsétnyomó tompa, cuppanó hanggal a tölgyfa polc egyik alsó ágvillájába ragadt. A fában ekkor valami végleg megpattant: a legalsó deszkán, közvetlenül a pecsét alatt, egy apró, rézszínű rés kezdett hasadni a sötét kérgen, amelyből hűvös, pinceszagú huzat indult meg.