146/4. Az utolsó iktatott tétel — A hivatali fásultság csattanója

A nyálkás, zöld bőrkesztyű nem az Antikvárius torka felé lendült, hanem precíz, hivatali mozdulattal megragadta a parkettán heverő Főtanácsos-cipőt. Behúzta a páncélszekrény sötétjébe, ahonnan fojtott cuppogás, majd egy elégedett sóhaj hallatszott. Az Antikvárius a falhoz lapulva várta a végzetét, miközben a sós víz lassan lecsorgott az álláról.
A gőz eloszlott. A szekrény mélyéből nem egy polip, hanem maga Henderson Tanácsos lépett elő. Ruhája makulátlan volt, tartása büszke, lábán pedig ott fénylett a tőkehalas pecséttel hitelesített félcipő. Az Antikvárius megkönnyebbülten sóhajtott fel: a fellebbezés mégiscsak sikerült, a hivatali logika győzött a fizikai megsemmisítés felett.
– Henderson! Megcsináltuk! – suttogta reszketve a boltos.
A Tanácsos azonban nem mosolygott. Hűvös, üveges tekintettel nézett végig az Antikváriuson, majd elővett egy tiszta, hófehér leltári ívet a zsebéből.
– Tévedés, kedves uram – mondta Henderson, és hangja úgy csengve verte vissza a szoba falait, mint a fém vonalzó. – A fellebbezés nem engem mentett meg a selejtezéstől, hanem engem minősített át a selejtezést végző szervvé. A rendszerben nincs helye üresedésnek. Ha egy tétel előlép, egy másiknak a helyére kell lépnie a hierarchia alsóbb fokán.
Mielőtt az Antikvárius felfoghatta volna a szavak súlyát, Henderson felemelte a nehéz ezüst pecsétnyomót, és egyetlen, határozott mozdulattal a férfi homlokára nyomta. A tőkehal hűvös lenyomata azonnal kékesen kezdett világítani. Az Antikvárius megpróbált kiáltani, de a torka elszorult, a lábai pedig nehéz, mozdíthatatlan tölgyfává merevedtek. Bőre lassan kérgesedni kezdett, ujjai pedig polcokká lapultak a fal mentén.
A hátsó szobában csend lett, csak a frissen lakkozott fa illata terjengett. Henderson elégedetten bólintott, majd elindult a kijárat felé. A bolt elülső részében hirtelen élesen megcsendült a bejárati ajtó feletti apró rézharang, jelezve, hogy új ügyfél lépett be az antikváriumba.