145/6. A leltári besorolás — A hivatali felülvizsgálat

Henderson megpróbálta megrántani a lábát, de a cipőjére rögzített réztábla olyan súlyosnak bizonyult, mintha egyenesen az antikvárium alatti földrétegekhez horgonyozta volna le. A sötét sarokból előkúszó ketyegés ritmusa hirtelen felgyorsult, majd egy apró, sárgaréz kerekeken guruló, leginkább egy miniatűr gőzhenger és egy kávédaráló kereszteződésére hasonlító szerkezet gurult elő a homályból. A gép tetején egy apró, mechanikus olló csattogott fenyegető ütemességgel.
– Ez abszurd – jelentette ki Henderson, miközben igyekezett megőrizni a méltóságát, bár a homlokán kövér izzadságcseppek jelentek meg. – A selejtezési eljárás megindításához minimum háromszintű jóváhagyás szükséges, pecsétes tanúsítvánnyal. Ez a gép nyilvánvalóan nem rendelkezik a megfelelő illetékességi körrel.
Az Antikvárius nem osztotta a Tanácsos hivatali optimizmusát. Rémülten figyelte, ahogy a gép apró, csattogó ollója egyetlen precíz mozdulattal elnyisszantotta Henderson nadrágtartóját. A szerkezet nem roncsolt vadul, csupán rendszerezett: a nadrágtartót azonnal egy miniatűr papírdobozba hatogatta, majd ráragasztott egy apró, fehér leltári cédulát.
– Látja? – suttogta az Antikvárius sápadtan. – Nem megsemmisíti önt. Csak... visszaveszi az állami tulajdont. Darabról darabra.
A szerkezet következő célpontja a Tanácsos zsebórája volt, amely szinte magától ugrott ki a mellényzsebből a gép fém kosarába. Henderson megdermedt. A bürokrácia, amelynek egész életében a papírsáncait építette, most módszeresen bontotta le őt magát, rétegről rétegre.
Hirtelen, az antikvárium hátsó szobája felől, egy mély, tompa kongás hallatszott, mintha egy nehéz bronzharangot kondítottak volna meg a padló alatt.