145/4. A hivatali pecsétnyom — A mozdulatlan iktatás

– Nem mozdulhatok – suttogta Henderson, miközben az arcáról végképp eltűnt a hivatali magabiztosság. A könyökét szorosan rászorította a bélyegző alakú korlátra, mintha önmagát akarná hitelesíteni. – Az iktatórendszer harmincas bekezdése szerint az ideiglenes zárlat alatt lévő tisztviselő nem változtathatja meg a helyzetkoordinátáit. Hozzon egy tintapárnát, Antikvárius! Ha lepecsételem a bokámat, a zárolás feloldódik.
Az Antikvárius remegő térddel lépett közelebb a lépcsőhöz, igyekezve elkerülni a földön kígyózó papírszalagot, amely mostanra vörös bélyegzőnyomatokkal pettyezte tele a tölgyfát. A mennyezeten lebegő tintacseppek ritmusa hirtelen megváltozott: már nem egyszerűen hullottak, hanem szabályos, kopogó morzejelek szerint csapódtak a bádogkanna peremére.
– Nincs itt semmiféle tintapárna, Tanácsos úr – felelte az Antikvárius szaggatottan. – És attól tartok, a rendszer nem a maga pecsétjére vár. Nézze a parkettát!
A tölgyfa deszkák ugyanis fojtott, ritmikus kattogással emelkedni és süllyedni kezdtek, akár egy óriási, láthatatlan írógép billentyűi. Minden egyes koppanásnál újabb vörös jelzés égett a fába, közvetlenül Henderson lábfeje mellett. A sürgősségi iktatás nem papíron zajlott többé; a szoba maga vált az iktatókönyvvé, amely könyörtelenül bekebelezte a benne állókat.
Hirtelen elcsendesedett a kopogás. A lépcső aljánál, egy sötét göcsört helyén, egy apró, sárgarézzel keretezett kulcslyuk emelkedett ki a fából, amelyből halk, fémes zümmögés áradt.