145/3. A morzejelek ritmusa — A sürgősségi iktatás

Henderson megállt a harmadik lépcsőfokon, és félrebillent fejjel hallgatta a bádogeszközből áradó, fémes morzejeleket. A kattogás egyre sűrűbbé és ritmikusabbá vált, míg végül a locsolókanna kerek csőréből egy vékony, sárgult papírszalag kezdett kígyózni kifelé.
– Természetesen a központi irattár automatizált nyugtázó eljárása – jegyezte meg a Tanácsos elméleti hűvösséggel, bár a szemhéja idegesen rándult egyet. – Még a fémalapú iktatási zárlat előtt igényeltem egy előzetes felülvizsgálatot. A rendszer láthatóan gyorsabban reagál, mint vártam.
Az Antikvárius óvatosan közelebb lépett, és szemüvegét igazgatva a lebegő papírszalagra pillantott. A perforált szegélyű csíkon nem betűk, hanem parányi, pecsétviasz-piros bélyegzőnyomatok követték egymást hajszálpontos ritmusban. Ahogy a szalag elérte a parkettát, a földön sorakozó rézkapcsok szinte kéjesen pattantak rá, végérvényesen odaszegezve a papírt a tölgyfa évgyűrűihez.
– Ez nem felülvizsgálat, Tanácsos úr – mondta az Antikvárius halkan, miközben a mennyezetre nézett. A tinta-felkiáltójel alsó pontja lassan elcsöppent, pontosan a kanna nyitott tetejét célozva meg. – Ez egy azonnali hatályú zárolási elrendelés.
Henderson megpróbált tenni egy lépést felfelé, ám a szalag ekkor váratlanul visszahajlott, és hurokszerűen a bokája köré tekeredett. A bádogkanna mereven megfeszült a kezében, mintha fémből öntött horgonyként húzná lefelé a lépcsőfokon.
– Apróbb technikai fennakadás – jelentette ki Henderson, miközben próbálta megőrizni méltóságteljes egyensúlyát. – A bürokrácia ritkán halad egyenes vonalban.
A csigalépcső korlátja ekkor halk reccsenéssel egyetlen hatalmas, hivatalos iktatóbélyegző formájára hajlott a Tanácsos könyöke alatt.