145/2. A bádog locsolókanna — A fémalapú iktatási zárlat

Az Antikvárius elszántan indult el a hátsó szoba felé, hogy előkerítse a háromfokú összecsukható létrát, ám a csigalépcső felől hallható, jellegzetes nyikorgás hirtelen megállította. Henderson Tanácsos ereszkedett lefelé a frissen gombosodott tölgyfa fokokon, kezében egy kopott, zöld bádog locsolókannával. Arcán az a sziklaszilárd hivatalnoki nyugalom terpeszkedett, amellyel a legsúlyosabb költségvetési hiányokat is szokta jóváhagyni. Úgy tett, mintha a bőrén áttetsző, finom évgyűrűk csupán a rossz világítás számlájára lennének írhatók.
– Csak a páratartalom szabályozása, semmi több – jegyezte meg Henderson, miközben gépies mozdulattal megemelte a kannát. – A mennyezeti tintasorok puszta fizikai lecsapódások. Ha megfelelően öntözzük a talajt, a gravitációs anomáliák maguktól feloldódnak. Ez puszta esztétikai korrekció, kedves kolléga.
Az Antikvárius szótlanul figyelte, ahogy a Tanácsos megdönti a kannát az egyik megduzzadt parkettalap felett. Víz helyett azonban apró, fényes rézkapcsok százai zúdultak ki a csőből. A fémalkatrészek nem szóródtak szét: a földet érés pillanatában katonás rendbe fejlődtek, és rácsatlakoztak a tölgyfa erezetére, mintha csak leltári zárópecsétekké akarnának válni. A mennyezeten lebegő tintacseppek ekkor egyetlen hatalmas, fenyegető felkiáltójellé rándultak össze.
Henderson elégedetten bólintott, majd visszafordult a lépcső felé, de a bádogkanna mélyéről ekkor egy halk, ritmikus kattogás vette kezdetét. Olyan volt, mint egy elfeledett távíró, amely kétségbeesetten próbálja leadni az utolsó vészjelzést a padló alól.