145/1. A lebegő tinta — Az esztétikai korrekció

Az Antikvárius egy pillanatig rezzenéstelenül figyelte a porceláncsészéből felfelé szivárgó, sűrű fekete cseppeket. A rendkívüli helyzetekre mindig úgy tekintett, mint rosszul iktatott számlákra, amelyeket előbb-utóbb rendezni kell. Óvatosan kinyújtotta a kezét, és egy ív vastag itatóspapírt tartott a legközelebbi, lassan keringő tintagömb alá. A csepp engedelmesen rásimult a papírra, ám ahelyett, hogy szétfolyt volna, apró, tökéletes kör alakú lyukat égetett a rostok közé.
Az Antikvárius halkan megköszörülte a torkát, majd vetett egy szakértő pillantást a csigalépcső új tölgyfa szakaszára. Henderson Tanácsos átlényegülése kétségkívül javított a lépcsőforduló statikáján, bár a fa erezetében még halványan látszottak a hivatali mellény gombjainak lenyomatai.
– A tölgyfa ápolása viaszt igényel – jegyezte meg az üres boltnak, mintha csak egy rutinfeladatot venne számba. Előkerített egy puha rongyot, és határozott mozdulatokkal törölgetni kezdte a lebegő tintacseppeket, mint a tavaszi porszemeket. Azok azonban kikerülték az ujjait, és a mennyezet felé kanyarodva bonyolult, pókhálószerű mintázatba rendeződtek.
A feje felett keringő sötét pontok lassan egy szabályos, gépelt sor körvonalait kezdték felvenni. Az Antikvárius felsóhajtott; úgy tűnt, a leltárkönyv mostantól a mennyezetre írja önmagát, és a következő tétel javításához létrára lesz szükség.