144/10. A faalapú átminősítés — A végleges leltári tétel

– Ez csak... fito-allergia – suttogta Henderson, miközben a zsebkendőjével kétségbeesetten dörzsölte sárgaréz pikkelyes ujját. – Egy egyszerű hivatali ártalom. A zárványok hamarosan feloldódnak, ha a nyomás kiegyenlítődik.
Az Antikvárius nem mozdult. A torkában fojtogató szárazság fészkelt, szemével a csigalépcső alatti sötétséget pásztázta, ahonnan a zakatolás hirtelen elhallgatott. Helyette lágy, meleg gőz szivárgott fel a repedésekből, fenyő- és gépolajillatot árasztva.
– Látja? – lélegzett fel a Tanácsos, és megpróbált tenni egy lépést lefelé. – A rendszer öntisztító. A pecsétem aktiválta a vészhelyzeti protokollt. Mindjárt vége.
Ám a lába nem engedelmeskedett. Amikor lenézett, látta, hogy finom, hajszálvékony gyökerek hálózták be a cipőjét, amelyek másodpercek alatt váltak eggyé a parketta erezetével. Henderson teste merevvé vált, a sárgaréz pikkelyek pedig villámgyorsan terjedtek el a karján, fényes, hideg fémmé változtatva a bőrt.
Nem a kazán indult be újra. A falból kicsúszó utolsó pergamentekercs már nem hivatali átirat volt, hanem a bolt új leltáríve, amelyen precíz gépírással állt a friss tétel: *„Egy darab sárgaréz korláttal ellátott, tölgyfa lépcsőforduló – átvehető azonnal.”* Az Antikvárius tágra nyílt szemmel nézte, ahogy Henderson arcvonásai elmosódnak, s helyüket átveszi a vörösfenyő merev, polírozott mintázata. A Tanácsos utolsó, száraz sóhaja úgy suhant el a könyvek között, mint egy eltévedt papírlap.
A csendet végül nem a növények, hanem a pulton álló ódon porceláncsésze törte meg: egy apró repedés futott végig az oldalán, s belőle fekete, sűrű folyadék kezdett lassan, a gravitációnak fittyet hányva, felfelé szivárogni a levegőbe.