144/9. A hivatali felderítés — A zöldellő pecsétnyomat

Henderson Tanácsos nem az a típus volt, aki meghátrál egy fásszárú bürokráciától. Rettegését dühös tenniakarásba fojtva lépett a csigalépcső első fokára, ahonnan a zöldellő felirat gúnyosan derengett.
– Ha gyökérzeti engedély kell, hát kiállítok egyet! – horkant fel, és zsebéből előhalászta az önfestékező hivatali zsebpecsétjét. – A negyedik kerületi alosztálynak törvényes joga van bármely burjánzást azonnali, közérdekű nyesésnek alávetni.
Az Antikvárius reszkető kézzel kapaszkodott a pult élébe, tágra nyílt szemmel figyelve a férfi felelőtlen magánakcióját.
– Tanácsos úr, kérem... a parketta nedvkeringése nem ismeri a fellebbezést! – suttogta elcsukló hangon. – Menjünk ki, amíg még a saját lábainkon tehetjük meg!
Henderson azonban fittyet hányt a figyelmeztetésre, és a pecsétet határozott mozdulattal nyomta rá a legközelebbi fémfényű indára. A szerkezet hangosat kattant, ám a várt tintanyomat helyett a növény szivacsszerűen, mohón magába szívta az összes kék festéket. A fémfényű felület egy pillanatra felizzott, majd a pecsét fém háza egyszerűen ráolvadt az indára, mintha csak egy újabb rügy lenne a törzsön.
Henderson megdöbbenve rántotta vissza a kezét. A mutatóujja hegyén, pont ott, ahol az imént a pecsétet fogta, apró, sárgaréz színű pikkelyek kezdtek sarjadni a bőre alatt. A csigalépcső mélyéről ekkor halk, de szapora gépelési zaj szűrődött fel, s a fali résből lágyan kicsúszott egy apró, zöldellő levél, amelynek közepén Henderson saját, elveszett sárgaréz gombjának pontos lenyomata díszelgett.