144/7. A láthatatlan gépíró — Az önműködő iktatási zárlat

Henderson Tanácsos megpróbált úgy tenni, mintha a vakolat alól szűrődő, ütemes kopogás a legtermészetesebb dolog lenne a világon. Előhúzta zsebóráját, és az üveglapját a falhoz szorítva úgy tett, mintha a frekvenciát elemezné.
– Nyilvánvalóan a szomszédos nyomda gőzgépeinek rezonanciája – jelentette ki kissé túl hangosan, miközben a homlokán kövér izzadságcseppek jelentek meg. – A tölgyfa parketta kiváló akusztikai vezető, a fizika törvényei pedig makacs dolgok. Az egész csak egy ártatlan akusztikai csalódás, semmi köze a... nos, a hivatali adminisztrációhoz.
A vásárló félrehajtotta a fejét, majd lassan előhúzott a kabátbelsőből egy üres, sárgás pergament. Nem szólt semmit, csupán határozott mozdulattal a tapéta azon pontjára simította a lapot, ahol a kopogás a legerősebben vibrált.
Henderson megkönnyebbülten fújtatott, meggyőződve arról, hogy a blöff bevált. Ám a pergamen felületén, pontosan ott, ahol a láthatatlan gépbillentyűk kopogtak a túloldalon, apró, zöldellő növényi rostok kezdtek kirajzolódni. A hajszálvékony indák másodpercek alatt szabályos gót betűkké rendeződtek, fekete tinta helyett sötétzöld klorofillal pecsételve meg a papírt.
A vásárló elégedetten bólintott, és megmutatta a dokumentumot a Tanácsosnak. A levélsorok nem az antikvárium leltárát tartalmazták. Henderson saját, azonnali hatályú nyugdíjazási határozata állt rajta, amelyet a Gyökérzeti Főosztály már hitelesített is egy apró, rügyező pecséttel.
Henderson tátott szájjal bámulta a papírt, miközben a csigaházas lépcső alján egy apró, sárgaréz gomb szakadt le a mellényéről, és halkan csörrenve gurult be a fémfényű indák közé, egyenesen egy sötét, mélyen tátongó padlórepedés felé.