144/2. A halalakú kulcs — A rejtett iktatórekesz

A vásárló lehajolt a küszöbre sodort sárgaréz kulcsért. A fémtárgy meglepően súlyos volt, és amikor megérintette, a tátott halfej apró kattanással egy finom vízsugarat lőtt ki, egyenesen a tölgyfa kartotékszekrény alsó, eddig észrevétlen zárjába.
A főtérben ácsorgó Henderson Tanácsos felnyögött a halk fémes kattanás hallatán.
– A garanciális záródás… – suttogta sápadtan, miközben gépiesen megütögette a saját mellényzsebét. – Ha azt a rekeszt kinyitja, a teljes házi csőhálózat átminősül élősködő növényzetgé, és elveszítjük a lakhatási engedélyt!
Az Antikvárius mozdulatlanul, tágra nyílt szemekkel állt. A homlokára ragasztott gumiarábikumos címke alól egy izzadságcsepp gördült le, amit a szoba fojtogató páratartalma azonnal áttetsző zselévé szilárdított. Nyakának kényszerű merevsége miatt nem tudott hátrafordulni, de a hátsó szobából kiszűrődő gőz és a levélsusogás pontosan jelzette az események irányát.
A vásárló elfordította a kulcsot. A sötét tölgyfa fiók nem kifelé csúszott, hanem lefelé billent, mint egy hivatali csapdaajtó. Odabent nem levelek vagy iktatott akták feküdtek, hanem egy apró, gőzölgő földágyás, amelyből egymás után pattantak ki a sorszámozott, zöldellő csírák.
– Helyes – jegyezte fel a vásárló hűvös, kimért hangon, miközben előhúzott a kabátjából egy zöld tuspárnát. – Az iktatási felület burjánzása megfelel a szabványnak. Kérem a kötelező öntözési naplót, Tanácsos úr!
Henderson kezéből ekkor csattanva hullott a parkettára a kiürült cinklocsoló.