144/1. Az új bérlet — A zöldellő kartotékrendszer

A vásárló határozott léptekkel nyitott be az antikvárium hátsó szobájába, hátrahagyva a főtér feszült csendjét. Henderson Tanácsos, még mindig a kiürült cinklocsolót szorongatva, feszült mosollyal figyelte a távozó alakot, majd közelebb lépett a teljesen megmerevedett Antikváriushoz. A gumiarábikumos címke sarka a hirtelen megugrott páratartalom miatt máris kunkorodni kezdett a férfi homlokán.
– No, ne nézzen így rám – suttogta Henderson, miközben óvatosan, a hüvelykujjával visszasimította a papírt a ráncolódó bőrre. – A szabályzat az szabályzat. Különben is, mint hitelesített szobaberendezés, végre mentesül a jövedelemadó alól. Ez is valami, nem igaz?
Eközben a hátsó szoba félhomályában a vásárló megállt egy monumentális, sötét tölgyfa kartotékszekrény előtt. Az egyik fiók ujjnyira nyitva állt, és a résből fojtott, ritmikus ketyegés szűrődött ki, mintha egy megkésett óramű próbálna lépést tartani az idővel. A fém fogantyú köré azonban nem por, hanem egy egészen friss, halványzöld folyondár tekeredett.
A vásárló előhalászta zsebéből a nagyítóját, és közelebb hajolt. A folyondár apró, szív alakú levelei kísértetiesen emlékeztettek a könyvtári indexkártyákra, szélükön finom rovátkákkal, mintha csak perforálva lennének. Ez nem egyszerű gyom volt, hanem a hivatali rendszerezés egy egészen új, burjánzó formája.
Amikor a vásárló ujja megérintette a legfelső levelet, a pult alól felszálló meleg, párás fuvallat halkan megzörgette a polcokat, és a küszöbre sodort egy apró, sárgaréz kulcsot, amelynek feje egy tátott szájú halat formázott.