143/3. A növényi térkép — A téves leltáríves félreértés

A vásárló egy vékony, ezüstözött lúdtollat húzott elő a zsebéből, de ahelyett, hogy tintába mártotta volna, csupán a levelek vonalait követte a pergamen lapon. A mintázat lassan megelevenedett: az antikvárium falai mögött húzódó csőhálózat apró, zöldellő hajszálerekké szelídült a rajzon.
– Látja, kedves barátom? – fordult a merev Antikvárius felé a férfi, miközben száraz, hivatalos mosoly suhant át az arcán. – Önök mindig azt hiszik, hogy az épület csupán tégla és fa. Pedig ez egy rendkívül finom, önfenntartó klímaberendezés. A párásodást és a kellemetlen megmerevedést az önök túlzott hivatali izgalma okozza, semmi más.
Az Antikvárius próbálta megrázni a fejét, de a bokáján átfutó nedvkeringés szilárdan rögzítette a tölgyfa padlóhoz. Csak a torkából feltörő halk, rekedt horkantásra futotta az erejéből. Henderson Tanácsos, a szomszédos szobában álló kárpitozott karosszék formájában, méltóságteljesen és némán hallgatott.
– A leltári hiány csupán látszólagos – folytatta a vásárló, és mutatóujjával a térkép alagsori szekciójára bökött. – A hivatal kalkulációja szerint a főbejárati pult alatt futó csatorna felelős az elszámolási csúszásért. Minden bizonnyal egy eltévedt vízóra-leolvasó munkálkodik a mélyben, aki elfelejtette kitölteni a jelenléti ívet.
A vásárló lezárta a bőrkötésű regisztert, aminek a csatja fémes, tompa kattanással záródott. Ekkor a hátsó szoba padlójából egy vékony, rézbevonatú cső emelkedett ki, aminek a végéből egyetlen csepp tiszta viasz csöppent a parkettára.