141/8. A tölgyfa állvány — A leltári csattanó

A nehéz tölgyfaajtó lassan feltárult, és a mélyből érkező vibráció egyszerre csillapodott le. Henderson Tanácsos lépett ki a homályból, ám ezúttal már nem a bádog locsolókannát tartotta a kezében, hanem egy polírozott sárgaréz csavarhúzót és egy apró, gravírozott réztáblát.
Az Antikvárius erőtlen kísérletet tett arra, hogy rákiáltson a hivatalnokra, ám a torkából csupán száraz, fűrészporszerű zörgés törhetett elő. A lábából kisarjadt gyökerek addigra teljesen átjárták a cipőtalpat, és a bőrmappából kiáramló melegség végérvényesen átszőtte a gerincét. A teste fokozatosan felvette a parkettalécek rendíthetetlen, statikus keménységét; ereiben vér helyett már sűrű, lakkszagú nedvesség keringett szabályos ütemben.
Henderson Tanácsos ügyet sem vetett a férfivá meredt alak tehetetlen tekintetére. Mesteri, kimért mozdulatokkal az Antikvárius mellkasához illesztette a rézlemezt, és két apró csavarral rögzítette azt a zakó keményre fásult hajtókáján. A táblán finom gót betűkkel állt a végleges besorolás: „141/B tétel — Tölgyfa olvasópult, beépített bőrkötésű irattartóval.”
Kint, a bolttér felől ekkor élesen megcsendült a bejárati ajtó harangja. Egy kalapos úr lépett be a folyosóra, és a sétapálcájának ezüst gombjával elégedetten megkocogtatta az Antikvárius száraz, szilárd vállát. Henderson készségesen átnyújtotta a vásárlónak a számlát, majd lesöpört egy képzeletbeli porszemet az új bútorlapiról. Az Antikvárius sosem volt a bolt tulajdonosa — mindvégig csupán a legújabb, legértékesebb berendezési tárgyként nevelték a parketta mélyén.
A szomszédos szobában egy rézkulcs fordult el a zárban, és egy üres polcrendszer halk mukkanással tágulni kezdett.